Nem vagyok elég? A Nő, aki egész életében próbálta kiérdemelni a szeretetet

Miért érzik sokan azt, hogy nem vagyok elég?

Sokáig nem értettem, miért érzem azt állandóan, hogy bizonyítanom kell. Miért nem tudok egyszerűen csak jelen lenni. Miért érzem azt, hogy mindig adnom kell még valamit magamból. Még több figyelmet, még több törődést, még több energiát. Mintha attól félnék, hogy ha megállok, akkor láthatatlanná válok. Sok nő érzi ezt egész életében, hogy „nem vagyok elég”

Első gyermekként születtem a családba. Az elején szeretve voltam, figyeltek rám, fontos voltam. Aztán megszülettek a testvéreim, és bár gyerekként ezt még nem tudtam megfogalmazni, valahol mélyen elkezdtem érezni, hogy háttérbe kerülök. Már nem ugyanaz a figyelem jutott rám, nem ugyanaz a jelenlét, nem ugyanaz a kapcsolódás.

Egy gyerek ilyenkor nem azt mondja magának, hogy „anya fáradt”, vagy hogy „most több felé kell osztani a figyelmet”. Hanem azt kezdi érezni, hogy vele van valami baj. Hogy nem elég fontos. Nem elég szerethető. Talán ekkor tanultam meg azt, hogy ahhoz, hogy figyeljenek rám, valamit mutatnom kell. Jónak kell lennem, ügyesnek, hasznosnak, erősnek. Ki kell érdemelnem a szeretetet. És ez a működés annyira természetessé vált bennem, hogy felnőttként már észre sem vettem. Amikor családom lett és gyerekeim születtek, ugyanebben a láthatatlan bizonyításban éltem tovább.

Anyaként is mindig azt próbáltam megmutatni, hogy jó vagyok. Hogy helytállok. Hogy rám lehet számítani. Hogy szerethető vagyok. Közben pedig folyamatosan azt éreztem, hogy kevés az, amit adok. Mert mindig láttam másokat, akiknek könnyebben ment. Akik türelmesebbek voltak, nyugodtabbak, jobban jelen tudtak lenni, többet tudtak adni. És én nem értettem, bennem miért nincs ugyanaz. Ma már tudom, hogy minden ember csak abból tud adni, amit ő maga is megélt. Abból, amit tapasztalt, amit kapott, amit látott maga körül. Senki nem tud olyat továbbadni, amit ő maga sem kapott meg igazán. De akkor ezt még nem láttam. Csak próbáltam még többet tenni.

Olyan terheket is magamra vettem, amik nem az én feladataim lettek volna. Sokszor az apa szerepét is én próbáltam megtartani. Mindent kézben tartani, mindenhol helytállni. Közben dolgoztam, ott is bizonyítani akartam, ott is a legjobb akartam lenni. Mindig újabb és újabb dolgokat találtam ki, mert valahol mélyen azt reméltem, hogy ha elég sokat adok, akkor végre szerethető leszek.

De ez az érzés sosem múlt el teljesen. Mert aki belül nem érzi magát elégnek, annak a külvilág visszajelzései csak pillanatokra hoznak megnyugvást. Utána újra jön az üresség, az összehasonlítás, az önkritika. Miért jobb más? Őt miért szeretik jobban? Én miért nem vagyok elég? És talán ez az egyik legfájdalmasabb kör, amiben egy nő élhet. Mert kívülről sokszor erősnek látszik, gondoskodónak, önállónak, olyannak, aki mindent megold. Belül pedig csak arra vágyik, hogy végre ne kelljen bizonyítania ahhoz, hogy szeressék.

Nekem nagyon hosszú idő volt ezt felismerni. És még hosszabb idő elkezdeni megtanulni saját magamat szeretni. Mert ezt nem lehet egyik napról a másikra. Nem lehet egyetlen mondattól. Nem lehet attól, hogy valaki azt mondja: „szeresd magad”. Ehhez türelem kell. Őszinteség. És annak a lassú megtanulása, hogy meglássuk saját magunkban azt az értéket, amit egész életünkben másoktól vártunk vissza.

Mert talán csak akkor tud megszakadni ez a kör, amikor a nő már nem kívül keresi annak bizonyítékát, hogy szerethető. Hanem elkezdi végre ő maga is meglátni saját magában.

További írás: Kundalini alapok Ami bennünk él